Nem, nem elírás a cím. Ki ne tudná, hogy Petőfi nem a 10., hanem a 9. hónap, azaz a szeptember végét énekelte meg. De, ha most élne költőink legnagyobbika, akár e címet is adhatná versének, hisz az abnormálisan meleg időnek köszönhetően, még október végén is nyílnak a kerti virágok, nemcsak az ősziek, de sok egynyári is.
És zöldell a nyárfa, sőt a fák zöme nemhogy nem hullajtotta el leveleit, de még őszi színeit sem öltötte magára október végén a megszokottnál sokkal magasabb hőmérséklet miatt:
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Koltó, 1847. szeptember
