A latin szerelő
Talán 10 évvel ezelőtt ismertem meg és azóta minden autómat hozzá vittem szervizre:) Zuglóban, a Róna utca 101. - ben poros, ecetfás udvar, a telefont jó sokszor fel nem vevő:) de mindig mindent megoldó ZOLI AUTÓ = így volt elmentve a telefonomba. Három diesel fordom beállt motorját szedte szét és rakta össze. Lényegében hol áll valakinek az életében az autószerelője? A sorban valahol, de azért közel sem a legfontosabb az ember életében. Így voltam én is a Zolival. Mindig mosolygott, de soha de soha: komolyan én ilyet még nem láttam!!! Nem idegeskedett...na, talán egyszer: pénteken leadtam az egyik kocsit, hívom hétfő reggel (mondjuk persze tudtam, hogy hétvégén nem dolgoznak) és kérdezem, hogy mikor lesz készen? Na, itt mintha, de csak MINTHA megemelte volna, na nem: lejjebb vitte a hangsúlyt. Hogy ma én vagyok az x. - ik aki ezt kérdezi..:) ennyiben maradtunk. na mit írjak még? Ja, igen: Ő volt a latin szerelő. Kicsit hunyorított az ember, és volt egy olyan latinos beütése. Amennyire kivettem, a nőknek tetszett. Sportos, jóképű férfi volt, akit leginkább a sport érdekelt, kellő eleganciával mozgott és beszélt. Született sármos zuglói férfi. Mindig mosolygott, de tényleg nem emlékszem olyan találkozásra, amikor legalább a végén ne mosolyodott volna el. Ha telefonban beszéltünk, akkor sztoikus nyugalommal állapítottuk meg, hogy nem én vagyok akkora szerencsétlen bolond, hogy már megint trélerrel kell hazahozni a teherautómat, hanem ezek ilyenek:)
Szokás szerint karácsony előtt az egyik emberem belecsúszott egy BMW - be, és amíg töltötték a papírokat addig a transitomba hátulról is beleszállt valaki. Na ilyen ugye a világon nincsen, de hát mégis van. Akkor találkoztam vele utoljára. Ami persze a világon nincsen, és még most is hihetetlen. Na, de abban állapodtunk meg, hogy na most aztán van Neki 2.5 hónapja, hát ennyi idő mindenkinek elég, még a mi latin szerelőnknek is:) hogy kikalapálja a teherautót. Ezzel nyugtázva zártuk le a kertészetben a decembert.
Január 20.-án pénteken, de ez nembiztos, gondoltam azért rácsörgök..tét nélkül rákérdezek, ugye már csinálgatjátok a teherautót, mert == igen, igen biztosan huszadika volt, mert azt akartam neki mondani, hogy február 20.-án kezdünk, ráfordultunk az utolsó hónapra:) - így ilyen teátrálisan..:) felvette a telefont és mondta, hogy épp a sílift tetején vagy valami ilyesminél áll, én meg a kerti nagy kapunál voltam otthon jól emlékszem rá, és mondta, hogy még sok minden nem történt, illetve azért de mert már valami elemet levettek, de a lényeg, hogy hétfőn már lesz. Na, mondom magamban, micsoda szerencsés síelhet meg minden! Mondtam is neki, mert ilyen viszonyban vagyunk: hát Zolikám nagyon sajnállak, hogy épp a síliftre vársz, én meg itthon vagyok - épp szmogriadó volt Budapesten - a szürke és ködös Pesten. Ezen jót nevettünk, aztán ebben maradtunk.
Akkor beszéltem vele utoljára.
Januárban aztán valahogy vittek a dolgok, a mínusz 17 miatt a tavasz végtelen távolságba került, és gondoltam Zoli majd úgyis hív. Eltelt 3 hét, így utólag visszanézve, aztán február 7. - én kedden, épp autóztam a Róna utcában, és hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodtam a szervizbe. Leparkoltam, és körbe előre mentem, benyitottam, köszöntem a játékosoknak, aztán beléptem a kis irodába. Misi volt ott egyedül, - köszöntünk egymásnak - én széles mosoly, és öblös hangos körmondatba kezdtem szokás szerint: vezérigazgató Úr merre van? - így kérdeztem. Misinek valami papír volt a kezében, és valahogy ilyen furán fordult vissza és a következőket mondta:
A Zoli meghalt.
Csak arra emlékszem, hogy megállt a nyál a számban, épp nyelni akartam a viccesnek szánt hangos fordulatom után.
Hogyan? Ezt hogy érted? Komolyan? Azt hiszem ilyesmiket mondhattam. Sajnos igen, válaszolta, azt a kis széket kihúztam, és leültem, aztán felálltam. Mondom neki, de hát tavaly beteg lett az édesanyja: emlékszem a Zolival beszéltem és elsírta magát: ..." tudod minket Ő nevelt fel"....azért ragaszkodom hozzá így. Így szereti Ő az édesanyját. Azt hiszem ilyen férfias megnyilatkozást még életemben nem láttam, mint amit akkor hallottam Tőle a telefonban.....---Igen, csapás csapás után, mondja Misi. Sokkot kaptam azt hiszem, és azóta is a hatása alatt vagyok, reggel ha belenézek a tükörbe, ez jut először eszembe, ha felébredek éjjel, felteszem a kérdést: most ez komolyan megtörtént?
A veronai buszbalesetről persze hallottam, megrázott mint mindenkit. Az egész 2016 - annyira eltompították az embert, 500 halott a Földközi tengeren, haldokló gyerekek Szíriában, és valahogyan egy idő után már csak számokká válnak az életek. A Veronaiban az első sokk, hogy közülünk való magyarok haltak meg! A tragédia a hírekből is bőven sokkoló volt, tizenéves voltam a pörbölyi tragédiánál, emlékszem akkor is az osztályban osztályfőnökin beszéltünk erről. És álmomban nem gondoltam, hogy valakim ott ült azon az átkozott buszon.
Volt szerencsém már elölről/nulláról kezdenem az életemet 2x is. (mint a legtöbbünknek) Temetésen nem először vagyok, de most érzem életemben először azt, hogy ha valahogyan ezt az ügyet mégiscsak meg lehetne beszélni valahogyan Istennel, akkor gondolkodás (várjunk: picit elgondolkozok...de nem nem...tényleg mindent = mármint a tárgyakat meg a dolgokat értem ide) nélkül odaadnám cserébe, hogy Zoli az utolsó pillanatban üljön át a másik oldalra a buszon. Feltéve, de meg nem engedve, hogy Istennel köthetünk alkut, üzletet, de legalább valamiféle cserét, és különösen, hogy a cuccaimmal tudna mit kezdeni.
Szóval Istentől csak kérdezek, de persze nem fog válaszolni. Zoli! Miért nem ültél át az utolsó pillanatban a másik oldalra? Miért ültél előre? Ennél értelmetlenebbet azt hiszem már úgysem kérdezhetek. Hogy ne kapjak a szívemhez ha hívnak a számáról, a telefonomban átírtam a ZOLI AUTÓ - t Misi Zoli Autó - Róna Autó - ra, egyelőre ennyit tettem.
Mondja a Misi pár perc után:
Rajta ült a veronai buszon.
Aztán csendben voltunk.
aztán ezt mondja: ott ült a busz elején, meghalt rögtön. Máris megállapítjuk: legalább nem szenvedett. Nem is hiszem el amit mondok: tényleg ennyit vagyok képes mondani??? Legalább nem szenvedett? De miért kellett meghalnia??? Érti ezt valaki?
Zolikám! Most biztosan mosolyogsz ahogyan szoktál, és mondod, hogy csináljuk, majd hívlak! Nem tudom, de miért nem ültél át az utolsó pillanatban a busz másik oldalára? Majd idővel...mondom majd másnak, ha Rólad lesz szó: de tudom, hogy hazugság, halálod, hogy ilyen hirtelen, elmentél évtizedek múlva is fájni fog, mert azt hiszem azért szerettünk ennyire, mert jó ember voltál. Azt hiszem ezért szerettünk ennyire. Nem tudom, de mintha volt, hogy egy keresztet láttam volna a nyakadban? Nem tudom. Most meg egy templomban vagyunk. Az alku Istennel ha nem is jöhet létre, de ha létezik már az is nagy hír most. Én úgy hiszem igen. De ha nem, akkor is most azt akarom hinni, hogy igen, mert akkor még találkozunk. Kék lesz az ég, meleg és finom hosszú nyár lesz, az autók majd nem romlanak el, csak siklunk meg nevetünk. Zoli: szerettünk, és csak köszönni tudjuk, hogy ember voltál mindig. Péter bácsi: örökké legyen büszke arra, hogy ilyen fia van,
Zolikám! Vigyázz Magadra, a viszontlátásig, mi ígérjük, hogy addig is jobban szeretjük egymást, és minden pillanatot ajándéknak fogunk venni, azt hiszem ezt most egy életre megtanultuk.
Szeretünk, és köszönünk mindent, Isten Veled a Viszontlátásig.
Már most nagyon hiányzol.
Szabolcs
(van még 2 régi számlánk, Misivel intézem és utalom hamarosan)
2017. február 23. 00:44
